Fenntartható-e a fejlődés?

Dr. Kondorosi Ferenc egyetemi tanár 

Fenntartható-e a fejlődés?

Néhány kulturális és jogi összefüggés

A fenntartható fejlődés nem csupán arról szól, hogy környezettuda­tos ország­ban az emberek nem szemetelnek az utcán, vagy nem dobálják ki a ci­garetta­csikkeket az autójuk ab­lakán, hanem arról is, hogy senki sem sajá­títhatja ki kénye-kedve szerint az erőforrá­sokat. A fenntartható fejlődés elvének ugyanis csak akkor tudunk megfelelni, ha be­avatkozásainkkal nem újabb megoldandó problémákat okozunk, hanem megelőzzük azokat.

A fenntartható fejlődés három alappilléren nyugszik: a szociális, a gaz­da­sági és a környezeti szempontokon. Egyik fő célja a szegénység leküz­dése, a szociális jólét biztosítása a jelen és a jövő nemzedékei számára. Ugyan­akkor a globalizáció folya­mata éppen ezzel ellentétesen hat: az úgy­neve­zett szabadpi­aci modell – az ál­lami szabályozás és egyáltalán az állam ki­ikta­tása mellett – az egyéni érvénye­sülést, ön­gondoskodást, az erős piaci versenyt helyezi előtérbe. A pi­acgazdaság­nak azonban nincs megfelelő ön­sza­bályozási mec­hanizmusa, bizonyos „áruk” előállítását és fel­használását nem is lehet a piacra bízni. Ilyen „áru” például a munkaerő, aminek az „előállításához” a népe­sedéspoli­tika, az oktatás és az egés­zségügy területén is jelen­tős állami segítségre van szükség. Ugyanígy feladatok há­rulnak az államra a környe­zet­védelem területén. Miközben növekszik a társa­dalmi szakadék és a szegénység, a globalizáció elő­nyeit csupán földrajzilag, jöve­delmileg jól behatá­rolt csoportok élvez­hetik. Az esély­egyenlőtlenségek nemcsak az „észak-dél” választóvonal mentén, ha­nem a fejlett vilá­gon belül is nőnek, újra erősödik a faji diszkrimináció.

A fenntartható fejlődés a jogrendszert sem kerüli el. A korábban a nem­zeti alkot­mányokban biztosított alapvető jogokat a nemzetközi em­beri jogi szabályo­zás a nemzetközi kötelezettségek szintjére emelte. Törté­neti­leg az emberi jogok első generációját a polgári és politikai jogok, a má­sodikat a gazdasági, szociális és kulturális jogok alkotják. Nemrégiben je­lent meg az emberi jogok újabb cso­portja, amelyet már maga a globa­lizá­ció hozott létre. Ezeket együttesen szolida­ritási jogoknak, azaz az emberi jogok harmadik generációjának is nevezik. Ide sorolják a békéhez való jo­got, ami a fegyverke­zési versenyt ellensúlyozza, vagy az egészséges kör­nyezethez való jogot, ami pedig a kör­nyezetszennyezés vissza­szorítá­sára alakult ki.

Ebben az értekezésben kizárólag a fenntartható fejlődés kultúrfilozófiai, jogelméleti összefüggéseinek vizsgálatára vállalkozunk.

Napjainkban már egyre több szó esik a negyedik em­beri jogi generáció­ról, az úgynevezett bioetikai jogokról. A legújabb gene­tikai kutatások, vagy éppen a különböző klónozási eljárások jócskán érin­tik ugyanis az emberi élethez és méltósághoz való jogot, sőt az ember önazo­nosságát is.

A modern társadalom jellemzője, hogy önmagát kultúraként írja le. A régebbi és másféle társadalmakban ennek nem volt különösebb jelentősége. A kulturális különbözőség hangsúlyozása akkor és ott jelenik meg, amikor egy-egy társadalom tagjai önmagukra és a határaikon túl élőkre egyaránt az ember átfogó fogalmát használják. Ekkor egy újféle megkülönböztetést keresnek, és ezt többnyire a kultúrában találják meg. A kultúra az emberek életmódja közötti különbséget állítja előtérbe, A „kultúra” fogalma egy gyűjtőfogalom: a társadalomban létező emberről, az emberek csoportjáról kialakított eszméket, gondolatokat fogja át, melyek a társadalomformáló elképzelésektől a mindennapok viselkedéséig terjednek, s egyidejűleg szólnak mindezek konkrét létezéséről és esetleges kívánt változtatásáról. A jog kulturális megközelítésének előnye: szélesebb területre reflektál, általa új összefüggések tárulnak fel. A jogi kultúra és a jogi hagyomány szervesen kapcsolódó fogalmak, a jogi hagyomány pedig az európai jogi fejlődésben meghatározó szerephez jut.

A jog bizonyos társadalmi kihívásokra reagálva jött létre. Mivel az emberi természet nagyjából egyforma, ezért minden közösségnek hasonló problémákkal kell szembenézni. Általánosan megfogalmazva: az embereket rá kell bírni arra, hogy bizonyos magatartásokat tanúsítsanak, másoktól pedig tartózkodjanak. Az e kihívásra adott válaszok azonban nem mindig egyformák. Bonyolítja a helyzetet, hogy az emberi természet egyetemes jellemzőin túl az emberek által kialakított társadalmi szerveződések már jelentős helyi (vagy regionális) különbözőségeket mutatnak. Alapvetően három megoldási kí­sér­letet különíthetünk el.

● A nyugati (szekularizált) társadalmak professzionalizált jogalkotást és jogalkalmazást fejlesztettek ki; a jog formálisan elkülönül más szféráktól (vallás, erkölcs), ezekkel csak a politikai jogalkotásokon keresztül érintkezik.

● Más kultúrákban (pl. a muszlim országokban) a vallási előírásokkal fonódik össze a jog (ezek adják a kötelező erejét és jelentős részben a tartalmát is).

● Léteznek olyan közösségek is, ahol a viták rendezés nem előre lefektetett szabályok alapján történik, hanem az érintettekre bízzák a legjobb megoldás megtalálását (a Távol-Kelet hagyományos közösségi rendje). Ebben az esetben már az is kérdéses, hogy beszélhetünk-e jogról.

A jogrendszerek hasonlóságai és különbözőségei szerinti csoportosítás során az összehasonlító jogtudomány egyrészt a jogi szabályozás tartalmának forrásaira, másrészt a jog kötelező erejét biztosító tényezőkre koncentrál. Ez a két tényező az, amelyek mentén a jogrendszerek legáltalánosabb besorolása elvégezhető. Így a jogrendszereket leggyakrabban római-germán (civiljogi), angolszász (common law), iszlám (valláson alapuló) és tradicionális (közösségi hagyományokon alapuló) jogcsaládokba sorolják.

A nemzetközi kapcsolatokban mindegyik jogcsaládot, jogi kultúrát képviselő államok részt vesznek. A nemzetközi jog szabályainak kialakítása során a tárgyalásokon mindezen jogi kultúrák érvrendszereinek és szabályozási megoldásainak ütköztetése, összehangolása zajlik. A nemzetközi tárgyalások során tehát egyfajta kulturális párbeszéd valósul meg, és a nemzetközi jog – kompromisszummal és kötelező erejével is – hidat képez különböző jogi kultúrák, civilizációk között. Ez a híd bonyolult egymásra hatások eredménye és közvetítője. A forgalom a hídon gyakran egyirányú, a különböző kultúrák egymásra gyakorolt hatása eltérő, a híd kapcsolatteremtő, összekötő ereje mégis hatalmas jelentőséggel bír a népek, kultúrák közötti párbeszédben, a „globális falu” kommunikációs rendszerében.

A jog kulturális meghatározottságával, illetve a jogi normák, jogi értékek jellegével kapcsolatos kérdések jól tükröződnek a nemzetközi kapcsolatokban és a nemzetközi jog világában az emberi jogok egyetemessége kontra kulturális relativizmus kérdésben kialakult vitákban.

Az emberi jogok egyetemességének gondolata a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezik, s megtalálható már az ember és a polgár jogairól szóló, Franciaországban 1789-ben elfogadott nyilatkozatban is. A II. világháború után az újonnan megalakult Egyesült Nemzetek Szervezete a gondolatot magáévá tette, és a Közgyűlés 1948-ban elfogadta az Em­beri Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely a további nemzetközi emberi jogi szabályozás kiindulópontja, hivatkozási alapja lett.

Bár a Nyilatkozat nemzetközi jogi értelemben nem kötelező erejű jogforrásként jött létre, mára egyre inkább elismertté válik kötelező ereje: egyes vélemények szerint azért kötelező, mert az államok gyakorlata és a számtalan hivatkozás útján mára a nemzetközi szokásjog részévé vált, mások szerint pedig már korábban kötelező volt, mert az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozóan az ENSZ Alapokmányában foglalt általános rendelkezés értelmezésének tekint­hető.

A Nyilatkozat szövegezése során először „nemzetközi” nyilatkozatról beszéltek, ami az angol és a francia nyelvben lényegében államközit jelent. Az „egyetemes” jelző francia javaslatra került a címbe, s ezzel jelezték, hogy itt nem az államtól függő, hanem az embert természeténél fogva megillető, elidegeníthetetlen jogokról van szó. Egyes szerzők bírálják az „egyetemes” jelző alkalmazását, mert a Nyilatkozat így a nyugati civilizáció termékeit tüntette fel egyetemesként, mások elismerik azt, hogy a Nyilatkozat egyetemes, amennyiben az emberi nem közös értékeit foglalja össze (az embert emberi mivoltánál fogva megillető elidegeníthetetlen jogokat), ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy tartalmában, kulturális összefüggésében nem univerzális. Michael Czerny is figyelmeztet a hamis egyetemesség veszélyére, ami abból ered, ha az emberi jogokat a valós körülményektől távol absztrakt és abszolút módon fogalmazzák meg, ugyanakkor elismeri, hogy az emberi jogoknak „egyetemes alapjuk” van, és a világ népeinek közös vágyait fejezik ki.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata egy okmányba foglalta az emberi jogok széles skáláját: az emberi jogok első és második nemzedékének nevezetett polgári és politikai, illetve gazdasági, szociális és kulturális jogokat, sőt utalást tartalmaz az ún. harmadik generációs jogok közül a békéhez való jogra is. Ez az átfogó jelleg különösen jelentős vonása a Nyilatkozatnak, hiszen a hidegháború ideje alatt az emberi jogok első és második nemzedéke a nemzetközi egyezményekben elvált egymástól, csak kivételesen, a (faji, illetve a nőkkel szembeni) megkülönböztetések megszüntetését célzó egyezményekben találkoztak. Mára elismerést nyert, hogy egyik nemzedékbe tartozó jogok sem érvényesülhetnek maradéktalanul a másik nemzedékbe tartozó jogok nélkül: így az 1993-ban elfogadott bécsi nyilatkozat egyenlő „rangra” emelte a két nemzedéket elismerve azok elválaszthatatlanságát és kölcsönös összefüggését.

A Nyilatkozat legnagyobb jelentősége valójában abban áll, hogy elfogadásához kapcsolható az emberi jogok védelme ügyének nemzetközi üggyé válása. A kulturális relativizmust hirdető államférfiak azonban ezt is megkérdőjelezik és a nemzetközi kapcsolatokban a be nem avatkozás klasszikus elvének érvényesítését követelik.

Az emberi jogok egyetemessége többféleképpen értelmezhető. Különbség tehető például a normaalkotás egyetemessége és a megvalósítás egyetemessége között. Az emberi jogi normaalkotás az ENSZ keretében valóban egyetemes abban az értelemben, hogy az ENSZ valamennyi tagállama részt vehet az egyezmény-tervezetek, a normaszövegek kidolgozásában; a normák elfogadottsága azonban sokkal szűkebb körű, jóval kevesebb állam ismeri el azokat magára nézve kötelezőnek. De abban az esetben is, ha az államok nagy számban ratifikálnak egy egyezményt, mint pl. az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, a fenntartások is csökkentik a kötelező normák egyetemességét, és még kevésbé érvényesül az egyetemesség a gyakorlatban, a végrehajtás terén. Tehát az egyetemesség igaz a normaalkotásban, de nem az emberi jogok érvényesülése, tiszteletben tartása terén.

Az emberi jogok egyetemessége elméleti hátterét tekintve elsősorban azt jelenti, hogy ezek a jogok minden emberi fajra, nemre, bőrszínre, vallási és egyéb lelkiismereti meggyőződésre, származásra, vagyoni helyzetre stb. tekintet nélkül megilletnek, és függetlenül attól, hogy mely régióban, mely országban, milyen társadalmi berendezkedésben élnek. Minthogy az emberi jogok fogalma a 18. században a nyugati eszmeáramlatokban (elsősorban a felvilágosodásban és a termé­szet­jogokban) alakult ki, és a jogi szabályozás is a nyugati illetve európai jogrendszerekben a legfejlettebb, más civilizációk (elsősorban a fejlődő országok) képviselői gyakran hivatkoznak arra, hogy az emberi jogok a nyugati civilizáció termékei és a kulturális imperializmus eszközei, vagyis csak azt a célt szolgálják, hogy a nyugati kulturális értékeket és a politikai-társadalmi felfogást a fejlődő országokra kényszerítsék.

Ezek az országok a kulturális relativizmust hirdetik az emberi jogok egyetemességével szemben. Legalább az ókori görögök óta megfigyelhető az általánosan érvényes tételekre törekvés és a modern viszonyok közt általános társadalmi tiszteletnek örvendő tudomány is egyetemes tételeket használ, ahol e tételek egyetemessége, általánossága a természetben „létező” szükségszerűségek kifejezése.

Ami egyetemes az a szükségesség alapján minősül annak, ha tehát az emberi jogok egyetemesként igazolhatók vagy hitethetők el, ez szükségszerűségük jele. Az univerzalitás az, ami a magától értetődő elfogadottságot kínálja. Az univerzalitás azért is vonzó, mert adott esetben felszabadítható, önbizalom-erősítő a globalitás materiális kultúrájában. A kollektíva, például a nemzetközi közösség ma kevéssé sikeres, ha különlegességeivel igazolja magát.

A legtöbb ember és közösség a világ hatalmasaival való összehasonlításában vesztesnek éli meg magát, és a legtöbb kultúrában élő ember a maga mizériáját olyan kollektív programmal kívánja meghaladni, mely őt (a közösségét, kultúráját) a többivel egyenértékűnek mutatja, tehát még az eltérésben is közöset, egyetemesnek megfelelőt kell megmutatnia. Ez nyilván eltér az egymástól elzárt kultúrák stratégiájától, amelyeknek nem kellett magukat másokkal közvetlenül összemérnie.

Az emberi jogok egyetemességét és ezen keresztül érvényességét (kötelező mivoltát) kétségbe vonó viták középpontjában az univerzalitást érintő kulturális jellegű kifogások állnak. Az enyhébb kifogás szerint ugyan egyetértés van az egyetemes emberi jogok eszméjét illetően, de tartalmilag nincs megegyezés, tehát az egyetemesség fejlettség vagy kultúrafüggő.

Sok filozófus szerint oly vékony az univerzális emberi jogi modell közös selyme, hogy abból semmiféle megítélési vagy cselekvési vezérfonalat nem lehet szőni, s így az egyetemes emberi jogok legföljebb a kultúrákban és a közösségekben önállóan formálódó értékmegoldások távoli referenciapontjai. Az univerzális emberi jogok inkább csak lehetséges közös nyelvi kifejezési formák – ezeket aztán a nyelvhasználatban rejlő imperializmusra tekintettel mások elfogadhatatlannak találják. Így még beszédközösségként sem jöhet létre egyetemes emberi jogkultúra. A határozottabb kifogás szerint az egyetemes emberi jogok tana pusztán egyike a létező kultúráknak, esetleg egy európai kultúra morális minimuma. Más kultúrák más értékrendszereket képviselnek, más társadalmi valóságnak felelnek meg, ezért az európai (liberális, modernista, esetleg szekuláris) erkölcsi felfogás nem kérhető számon ezektől a kultúráktól. Az erős kifogások között szerepel, hogy az emberi jogok nevében a Nyugat maga gyarmatosító politikáját folytatja, az emberi jogok számonkérése a globalizáció korában a neokolonialista függés fenntartásának eszköze, illetve, hogy az emberi jogok, mint neoliberális politika a harmadik világ országai számára ártalmas.

A kulturális relativizmus legfőbb képviselői az iszlám és az ázsiai országok, ugyanakkor ennek az eszmeiségnek a sajátos tükröződése az Amerikai Egyesült Államoknak a nemzetközi emberi jogi egyezményekhez való hozzáállása is. Az Egyesült Államok meghatározó szerepet játszik a nemzetközi emberi jogi normaalkotásban, amennyiben az egyezmények kidolgozói igyekeznek megszerezni a támogatást, mert a végrehajtás ellenőrzésének finanszírozásában jelentős részt vállal; ugyanakkor igen kevés hajlandóságot mutat a nagymértékben az igényei szerint alakított nemzetközi okmányok megerősítésére. Amikor a 90-es években végre ratifikálta a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát (1992), a Kínzás elleni egyezményt (1994) és a faji diszkrimináció elleni egyezményt (1994), akkor ezt számos fenntartás és értelmező nyilatkozat kíséretében tette, amelyek lényegében kizárták, hogy ezek a nemzetközi normák bármiféle hatást gyakoroljanak az amerikai jogrendszerre akár szövetségi, akár tagállami szinten. Ez lényegében az amerikai jognak az egyetemes emberi jogi normákkal szembeni ellenállását fejezi ki az amerikai alkotmányos hagyományok alapján, az amerikai politikai és jogi kultúra vívmányaira hivatkozással. Könnyen fellelhető a logikai párhuzam Indonézia külügyminiszterének egyik nyilatkozatában, amikor az ENSZ Közgyűlése előtt arról beszélt, hogy az alapvető emberi jogok és szabadságjogok ugyan egyetemes érvényűek, azonban ezeknek a jogoknak az érvényesítése a kormányok hatáskörébe tartozik az ország értékrendjének megfelelően.

A nem nyugati kultúrák ellenérzését ezen értékekkel szemben az is növelte, hogy a gyarmatosítás során gyakran erőszakkal próbálták ezekre a népekre erőltetni az emberi jogok, a demokrácia és a jogállamiság elveit. Így a gyarmatosítókkal szembeni ellenállás ezen eszmék elutasításával járt együtt. Egyes történészek azt állítják, hogy a nem-nyugati népeknek nem is volt igazán szükségük a nyugati felfogásban kialakult emberi jogokra, mivel a keleti és az afrikai civilizációk sokkal inkább a közösségi értékekre és az egyéni kötelességekre épültek, és sokkal kevésbé voltak elnyomók és kizsákmányolók; a nyugati gondolkodásban pedig éppen az államhatalommal szembeni védelem igényével alakultak ki az emberi jogok.

Az emberi jog annyiban valóban történelemfüggő, hogy a modern állam létét feltételezi, továbbá annyiban nyugati, hogy az emberi jogok effektív védelmét egy modern jogrendszertől várja, ahol a jogokat elbíráló bíróságnak kitüntetett szerepe van - bár elvileg más konfliktuskezelő mechanizmus is elképzelhető. Az államkorlátozó mozzanat az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából is kitűnik: ez a jog uralma alá helyezendőként fogja fel az emberi jogokat és egy sor emberi jogot csak az önkényes beavatkozástól véd (például a magánélethez való jog). Az önkényes beavatkozás tilalma fogalmilag az állammal hozható kapcsolatba. Az emberi jogi program elsősorban azokat a helyzeteket képes kezelni, amelyekben az állam fenyegeti az embereket túlhatalmával. Az államhoz való viszony, az állam kötelességei tekintetében ugyanakkor a helyi kultúra/kultúrák sajátos elképzelései irrelevánsak, mivel a kulturális különbség ellenére mindenütt a nyugati imperializmusnak megfelelő (esetleg annál is elnyomóbb) államban él mindenki. A kulturális hivatkozás (árulkodó módon ez az állam hivatkozása az emberi jogokat sértő saját gyakorlatának vagy ilyet sértő gyakorlatok eltűrésének igazolására) tehát irreleváns. A modern állammal a helyi kultúra véget ér, s ha a modern állam a kultúra nevében figyelmen kívül hagyja az emberi jogokat, ez nem mentesíti. Az állam nem lehet a kultúra védelmében emberi jogokat sértő.

Könnyen átlátható, hogy az emberi jogok egyetemessége ellen általában nem annyira az érintett népek, mint az ezeket a jogokat semmibe vevő vezetőik tiltakoznak, nem lehet véletlen az, hogy amikor az egyes ázsiai vezetők a saját ázsiai értékeikre hivatkoznak az emberi jogokkal szemben, akkor nem határozzák meg, hogy melyek ezek a közös ázsiai értékek. Valószínűleg nem csak azért, mert az ázsiai kultúrák is különbözőek, s így a közös ázsiai értékek nehezen meghatározóak, hanem mert valójában elképzelhetetlen, hogy tényleg a hagyományok indokolnák az elnyomást (nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is). Még ha nincs is egy valódi egyetemes emberi jogi elmélet, egyetlen társadalom sem támogatja azokat az elveket, amelyek igazolják a népírtást, kínzást, emberölést, önkényes letartóztatást.

Az iszlám országokban a vezetők az emberi jogoknak azokat az elemeit hangsúlyozzák, amelyek saját érdekeit szolgálják, mint az önrendelkezési jog és a fejlődéshez való jog. Kelet- és Dél-Kelet-Ázsia példája azt mutatja, hogy amilyen mértékben nőtt a gazdasági növekedéssel párhuzamosan az autoritárius vezetők ellenállása az egyéni emberi jogokkal szemben, olyan mértékben eredményezte ugyanez a gazdasági növekedés ezen népek körében a demokrácia és az emberi jogok iránti igények növekedését. A hatékonyan végrehajtott gazdasági liberalizáció új, funkcionálisan elkülönült hatalmi és döntéshozatali központok kialakulásához vezet, ami utat nyit a politikai liberalizációnak, s az új középosztály kikényszerítheti a demokratizálódást.

Egyes politológiai kutatások feltárták, hogy a hosszútávú gazdasági növekedés a hagyományos, illetve materiális értékek (mint munka, jövedelem, család, tekintély) jelentőségének csökkentéséhez, és a posztmodern és posztmateriális értékek (demokrácia, emberi jogok, környezetvédelem) támogatottságának növekedéséhez vezet. Ez az értékváltás számos latin-amerikai és ázsiai országban hozzájárult a demokrácia megszilárdulásához. Azonban ez az értékeltolódás nem stabil, a gazdasági visszaesés még a nyugati társadalmakban is – a hagyományos, materiális értékek iránti támogatás erősödésével, s így a demokratikus értékek jelentőségének csökkenésével járhat. Ez is szemléletesen mutatja az emberi jogok elválaszthatatlanságát és kölcsönös összefüggését, a polgári-politikai és a gazdasági-szociális jogok egyforma jelentőségét, hiszen az emberek figyelme mindig azon jogaik irányába fordul, amelyek tekintetében hiányt szenvednek, mert az emberi élet csak ezen értékek összessége által lehet teljes.

Az emberi jogok kölcsönös összefüggésének elve, illetve a gazdasági és szociális jogok elfogadottságának növekedése még egy fontos adalékot nyújt az egyetemesség kontra kulturális relativizmus ellentét feloldásához. A „nem-nyugati” társadalmakban hagyományosan nagyobb szerepet kapnak a közösség iránit kötelességek, mint az egyéni jogosítványok; a gazdasági, szociális és kulturális jogok érvényesülése pedig nagymértékben a társadalmi szolidaritáson, az egyén közösség iránt érzett felelősségén nyugszik (pl. a társadalmi újraelosztás és a civil szervezetek tevékenysége útján). Tehát a nyugati államokban a polgári és a politikai jogok mellett a gazdasági és szociális jogok elfogadása és érvényesítése példát mutathat arra, hogy a nyugati találmányként értékelt egyéni jogok és a szabadságjogok nem összeegyeztethetetlenek a közösségi értékekkel, az egyéniség értékének elismerése nem összeegyeztethetetlen a társadalom tagjainak egymás iránti felelősségével. Persze a liberális elmélet is kezdettől fogva elismerte az egyén szabadságának, magatartásának közösségi korlátait: a társadalmi szerződés elméletében kifejeződött, hogy a jogok a közösségen belül működnek. A történelmi körülményeknek megfelelően azonban a polgárság politikai hatalomért folytatott harcának eszközeként a jogok kerültek előtértbe a kötelezettségekkel szemben.

A szabadságjogok természetesen a mai szabályozásban sem korlátlanok: minden nemzetközi emberi jogi okmányban tükröződik, hogy a polgári és politikai jogok tekintetében a társadalom érdekei és mások jogai védelmében bizonyos fajta és mértékű korlátozások megengedhetők, s ezzel kapcsolatban messzemenően figyelembe lehet venni egy-egy állam társadalmi-kulturális sajátosságait. Az 1993. évi Bécsi Nyilatko­zat is elismerte az egyetemesség mellett a nemzeti és regionális sajátosságok jelentőségét, európai szinten pedig a nemzeti sajátosságok, sajátos történelmi tapasztalatok és kulturális vonások figyelembevételének fontosságát és lehetőségét az Em­beri Jogok Európai Bírósága gyakorlatában a mérlegelési jogkör doktrínája tükrözi pl. a közerkölcs fogalmának meghatározásával kapcsolatban. Egyes szerzők a Bécsi Nyilatkozat ilyen megfogalmazásában a Nyugat és az egyetemesség vereségét látják, de ez nem feltétlenül igaz. Bár a politikai törekvések azt az értelmezést szorgalmazhatják, hogy a kulturális sajátosságok elsőbbséget élveznek az egyetemes jogokkal szemben, a nyilatkozatból ez nem következik, a kulturális sajátosságok figyelembevétele nem eredményezheti a jogok megtagadását, csak bizonyos eltéréseket.

A kérdéskör másik vetülete intézményi-hatásköri szem­pontból az egyetemesség kontra regionalizmus ellentétpárban fogalmazható meg. Az egyetemes emberi jogi szabályozás és ellenőrző mechanizmusok mellett a regionális rendszerek létezése nem az emberi jogok egyetemességét kérdőjelezi meg, hanem elsősorban a szubszidiaritásban rejlő hatékonysági okai vannak, amiben szerepe van a nagyobb fokú regionális társadalmi-kulturális homogeneitásnak is. Az egyetemes és regionális nemzetközi emberei jogi egyezmények összehasonlítása azt mutatja, hogy tartalmilag, a biztosított jogok tekinte­tében a különböző regionális egyezmények nem mutatnak alapvető (filozófiai) különbségeket, csak egyes regionális sajátosságokat tükröznek. Így például az Emberi Jogok Amerikai Egyezménye az ENSZ és más regionális dokumentumokon túlmenően biztosítja az élethez való jogot, amikor kimondja, hogy az „általában a fogantatás pillanatától kezdve” kell védeni, az Afrikai Karta pedig nagy hangsúlyt helyez a népek jogaira és az egyének kötelességeire.

Valódi különbségek az ellenőrzési, jogérvényesítési mechanizmusok terén lelhetők fel, amelyek sokszor a tartalmi különbségeknek is okozói. Az európai rendszerben igen erős az eljárás bírói jellege, ezáltal ideális jogorvoslat az elszigetelt egyéni jogsértések esetére, kevésbé hatékony azonban a strukturális, súlyos és tömeges jogsértések elleni fellépésben. Az amerikai rendszerben a helyszíni tényfeltáró vizsgálatokat végző Bizottság játszik fontos szerepet, a Bíróság szerepe eddig nem volt jelentős, illetve inkább tanácsadó véleményeiben teljesedett ki. Az afrikai rendszerben is igen gyenge a bírói elem. Ennek egyik okaként szokták felhozni, hogy az afrikai hagyományoktól, jogfelfogástól – csakúgy, mint az ázsiaitól – igen távol áll a viták bírói úton történő rendezése, szívesebben vesznek igénybe egyéb közvetítőket és próbálják bíróságon kívül rendezni a vitákat.

A regionális emberi jogi védelmi rendszerek tükrözik a jogi kultúrák különbözőségét. Az „európai gyökerű”, nyugati jog kultúra az individualizmusra és a racionalizmusa épül, míg az afrikai, ázsiai és iszlám kultúra alapvetően e két fogalom ellentétpárjára: a kollektivizmusra és az irracionalizmusra. Az individualizmus az egyén autonómiájába és szabadságába vetett hitet jelenti, amely esetenként a társadalommal szemben is érvényesülhet. A kollektivizmus ugyanakkor az egyént elsősorban valamely közösség részeként tekinti, az egyént valamely közösséghez tartozása által határozza meg, s alárendeli ennek a közösségnek. A racionalizmus az emberi észbe vetett hitet jelenti, s ennek megfelelően a jog a társadalmi kapcsolatok ésszerű szervezésének eszköze, egy „rendszer” logikai forma. Az irracionalizmus pedig ebben az összefüggésben a metafizikai elemek, pl. az erkölcsi és vallási eszmék erőteljes befolyását jelenti, a jog társadalomszervező szerepel nem jelentős.

A kollektivizmusra épülő kultúrákban az egyéni jogokkal szemben hangsúlyosabbak az egyén társadalommal szembeni kötelességei, és az egyéni jogérvényesítést sokszor a közösséggel szembeni támadásként értékelik. Ezért kerülik a viták bíróság útján történő rendezését és egyéb egyeztető-közvetítő eljárásokat részesítenek előnyben, ahol kölcsönös engedmények útján vagy méltányossági alapon döntik el a vitát és állítják helyre a társadalmi békét. Ezzel (is) magyarázható az, hogy Ázsiában még nem jött létre regionális emberi jogi védelmi rendszer az afrikai régióban pedig erős hangsúlyt kaptak az egyéni kötelességek és a népek (kollektív) jogai, és az ellenőrzési mechanizmus is inkább közvetítői jellegű.

A regionális rendszerek mellett ugyanakkor fontos szerepet töltenek be az egyetemes szintű jogvédelmi mechanizmusok az ENSZ keretében. Nemcsak azzal, hogy esetenként bizonyos védelmet nyújtanak azokon a területeken is, ahol nincsenek regionális egyezmények és jogvédelmi mechanizmusok, hanem megerősítve és kiegészítve a létező regionális eljárásokat is. Az egyetemes rendszer előnye lehet, hogy a különböző kultúrákat képviselő személyek bizonyos esetekben tárgyilagosabban és kritikusabban szemlélhetik a meggyökeresedett regionális szokásokat, s így a kulturális sokszínűség által hozzájárulhatnak az emberi jogi védelem javításához.

A kulturális sokszínűség értékére hivatkozáskor szükséges foglalkozni azzal a felvetéssel, hogy multikulturális világunkban beszélhetünk-e egyáltalán egyetemességről. Természetesen a válasz igen, mert az egyetemesség nem egyformaságot jelent, s ezért az egyetemesség összeegyeztethető a társadalmak és a kultúrák sokféleségével. Az univerzalizmus nem jelent kulturális uniformitást, mert az emberi jogok csak az egyéni és a közösségi jólét minimális feltételeit határozzák meg. Az egyetemesség azt jelenti, hogy vannak bizonyos alapvető értékek, amelyek az ember (biológiai és társadalmi) természetéből adódóan minden ember számára fontosak és nélkülözhetetlenek (elidegeníthetetlenek). Ilyen alapvető értékek például a – félelemtől és nélkülözéstől mentes – élet, a testi épség és az emberi méltóság. Az emberi jogok ezeket az értékeket képviselik, konkrét megfogalmazásuk és megvalósulásuk azonban kultúránként, azaz minden eszme- és szokásrendszerben eltérő lehet. Az emberi jogi eszmekör két fontos alapelve a diszkrimináció tilalma és a tolerancia, vagyis mások jogainak tiszteletben tartása, tehát az egyetemességet is ezen alapelvek és értékek fényében kell értelmezni. Az egyetemesség toleráns minden kultúrával szemben mindaddig, amíg az nem semmisíti meg az alapvető emberi (jogi) értékeket.

A helyi igények nem szolgálhatnak alapul az egyetemes jogok tagadására. A kultúrák különbözősége és összemérhetetlensége nem zárja ki az egyetemességet, mint minden kultúra számára érvényeset. Minden kultúrában van fogalom a jóra és rosszra, minden kultúra összehasonlítható a jogokra és kötelezettségekre vonatkozó felfogás tekintetében. Abban is találhatunk valami közöset, amit jogosnak tekintenek a különböző kultúrákban, és ez a valami megfeleltethető lesz az emberi jogoknak.

Az emberi jogok egyetemességét sokan az erkölcs oldaláról közelítik meg, Samuel P. Huntington szerint a kultúra relatív, az erkölcs azonban abszolút. Az igazság iránti minimális erkölcsi igény minden többrétegű erkölcsi nézetben megtalálható. Mindenütt megvan a minimális erkölcsi igény, hogy megfelelő szabályokat hozzanak létre a gyilkosság, csalás, kínzás, elnyomás, a zsarnokság bűne ellen. Az „egyrétegű” minimális erkölcsi elvek közös emberi tulajdonságokból az egyetemes emberi természetből erednek, ugyanis minden kultúrában megtalálhatók.

Ahhoz, hogy az emberi jogok fogalma egyetemesen elismert legyen, a különböző kultúrák egyenlő tiszteletén és kölcsönös megértésén kell alapulnia. Az emberi jogok egyete­mes­ségének mai fogalma a modernitás terméke, amelyre jellemző az unitárius felfogás. s ezt megkérdőjelezi a posztmodernitás, amelyben meghatározó a különbözőség szerepe. A jogi posztmodernizmus jegyében olyan új elméleti alapokat kell keresni az emberi jogoknak és az emberi jogok egyetemességéknek, amely elfogadja a különböző értelmezési módok keresztezését, és elismeri a pluralizmus és a másság erényeit a jog és a politika területén. Huntington szerint ezért nem egy adott civilizáció egyetemesnek kikiáltott értékeit kellene hirdetni és támogatni, hanem – a kulturális együttélés érdekében – a legtöbb civilizációban érvényes közös jellem­zőket kellene megkeresni.

A közös értékek feltárása érdekében sokan a kulturális (interkulturális) párbeszédet szorgalmazzák. A kultúrák történelmileg is más kultúrákkal kölcsönhatásban alakultak ki, s ma sem elszigetelten élnek. Belülről is heterogének, s kifelé is számos étfedés, kölcsönhatás létezik közöttük. A párbeszéd következtében a nem nyugati felfogásban kialakulhat az egyéni választás és a kötelezettségek új komplexuma, a nyugati felfogás pedig befogadhatja a közösségi kötelességeket. A buddhista filozófia máris hatott a nyugati gondolkodásra, ami a környezetvédelmi mozgalmakban, a természettel kapcsolatban a jövő nemzedékek jogainak hirdetésében tükröződik. Erősödik a közösség iránti kötelezettségek gondolatai is a gazdasági és szociális jogok elismertségével, amelyek biztosítása a társadalmi szolidaritáson alapul.

A párbeszéd azonban számos akadályba ütközik. Az első a kultúra valódi tartalmának feltárása. A kérdés az, hogy ki jogosult a kultúra értelmezésére. A kultúrát azoknak kell értelmezni, akik az adott kultúrát magukénak vallják, vagyis azoknak, akik az értelmezés következményeit viselik. A hiteles értelmezés tehát a „néptől”, és nem a kormányoktól származik. A valódi kultúrát azért nehéz feltárni, mert a „nép hangja” sokszor nem hallgató. Az emberi jogi párbeszéd paradoxona az, hogy bizonyos emberi jogok biztosítása nélkül nem jöhet létre valós párbeszéd. Az éhező, írástudatlan, üldözött, közéletből kirekesztett emberek nem tudnak részt venni a jogaikról folytatott párbeszédben.

 A gazdasági jogok hiányai a világon sok ember számára jelenti a valódi választás lehetőségének, a szabadságnak a hiányát. A liberális politikához nélkülözhetetlen szólásszabadságot nagymértékében korlátozza, ha a polgárok anyagilag függnek az államtól, s ha gazdasági, szociális helyzetüket nem kívánják veszélyeztetni, inkább nem bírálják az államot, a kultúra értelmezéseként is elfogadják a hivatalos értelmezést. Sok esetben a „jogsértés” valóban összhangban van a társadalmi felfogással. A nélkülöző nők gyakran nem éreznek elégedetlenséget, a vágyak a helyzethez igazodnak. Láthatóan rosszul táplált nők – akik a társadalmi szokásoknak megfelelően csak akkor jutnak élelemhez, ha már mindenki más „jóllakott” – sokszor elégedetten nyilatkoznak a helyzetükről.

Az új lehetőségek tudata ezzel szemben sokszor elégedetlenséget, kényelmetlenséget szül. Vannak olyan helyzetek is- és ezeknek a kezelése a legnehezebb -, amikor a jogsértés nemcsak az áldozat vágyaival nem ellenkezik, hanem az általa fontosnak tartott (pl. vallási) értékekkel is összhangban van. Azonban a vallási követelményeknek a feltárása is értelmezés kérdése, amint ezt a különböző teológiai irányzatok létezése is bizonyítja. Az iszlám teológia bizonyos irányzatai például elismerik az egyén szabad akaratát (Mutazila), mások tagadják és az eleve elrendelést hirdetik (Ashari’te). Az előbbi jobban alkalmas a változásokhoz való alkalmazkodásra, az emberi jogok befogadására, míg az utóbbi az isteni kinyilatkozás változatlanságával és változatlan értelmezésével szinte lehetetlenné teszi azt.

A kultúrák és vallások nem statikus, hanem dinamikus jelenségek, a szokások és az értékek értelmezése nem állandó, hanem változik, fejlődik. A keresztény-nyugati kultúra sem mindig ismerte el, s főként a gyakorlatban nem érvényesítette azokat az értékeket, emberi jogi elveket, amelyeket ma sajátjának, sőt egyetemesnek vall. A gyarmatosítás alól felszabadult területeken az államépítés előbb zajlott le, mégpedig nem feltétlenül demokratikus körülmények között és más kulturális hagyományok szerint élnek és működnek a nem nyugati társadalmak és államok, mindig feltámad az emberi értékek, az emberi jogok egyetemességét valló nyugati jogvédőkben az az igény, hogy ezeket a jogokat másutt is biztosítsák, és ennek a véleményüknek hangot is adnak.

 Ez a nyugati magatartás azután ellenzést, ellenállást vált ki elsősorban a nem nyugati társadalmak politikai vezetőiből, akik a belügyekbe való beavatkozás tilalmára hivatkoznak, más­részt ezeknek a társadalmaknak a tagjaiból is, akik számára ez a nyugati beavatkozás a nyugati társadalom és értékek felsőbbrendűségének hirdetését jelenti, és akik számára – történelmi tapasztalataik vagy talán a vezetőik értelmezése alapján – az emberi jogok csupán a nyugati individualizmus és önzés kifejezői. Ez azonban nem teljesen helytálló feltételezés, hiszen az emberi jogi mozgalom által a jogsértések, elnyomás áldozatai iránt kifejezett szolidaritás az erkölcsi kötelesség kifejeződéseként is értelmezhető. A független emberi jogi mozgalmak nemcsak a nem-nyugati kultúrákat bírálják, hanem a nyugati kormányzati és társadalmi gyakorlatot is.

A vallás, mint a hitelvek rendszerezett összessége az emberi élet értelmére, a világ, benne az emberek teremtésére, a földöntúli életre vonatkozó nézeteket tartalmaz és a jog számára érinthetetlen. Az emberi lényeg legbelsőbb részéhez tartozik. A vallásos nézetek és kultuszok gyakorlására, terjesz­tésére, hirdetésére alapított szervezet az egyház, amelynek működése az államtól távolságtartó megközelítést igényel.

Szinte mindegyik „nagy”, számos követőt felmutató vallás tartalmaz néhány olyan alapnormát, mint az „aranyszabály”, amely rendkívül bonyolult helyzetekben is eligazít. Az aranyszabály már megtalálható Konfuciusznál: „amit nem kívánsz magadnak, azt te se tedd más emberekkel” a zsidóknál: „ne tedd másokkal, amiről nem akarod, hogy mások veled tegyék” és a Hegyi Beszédben: „amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük” szövegezésben.

Lényeges körülmény, hogy a Tízparancsolat előírásai közül néhány nemcsak a zsidó és a keresztény vallásokban, hanem az egyéb vallási előírásokban is megtalálható. Ezek a következők: ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj és tiszteld szüleidet. Erőteljes a vallási tilalmak megsértésétől való visszatartó hatása és a parancsok teljesítésére gyakorolt ösztönző szerepe a halált követő átmeneti bűnhődés vagy az örök kárhozat fenyegetésének, illetve a mennybéli örök boldogsággal járó üdvözülésnek a keresztény és az iszlám vallásokban. Elsősorban a zsidók egyéni és közösségi megnyilvánulásait szigorúan elbíráló és alakító, saját Isten iránti bizalomra, félelemre és elkötelezettségre, a vallási szabályok megtartásának evilági előnyeire, az etnikai és vallási sorsközösség szolidáris ápolásának szükségszerűségére helyezi a hangsúlyt a zsidó vallás. Az életet nagyrészt szenvedésként felfogó tanítások középpontjában az egyén olyan erkölcsi, szellemi tökélesedésének következményei találhatók, amelyek alkalmazása elvezetheti az emberi vágyakból, szenvedélyekből fakadó szenvedések érzékelésének megszűnéséhez, végsősorban az inkarnációs körforgás megszakadásához. A kellemes, békés emberi kapcsolatok és a kiegyensúlyozott, hatékony közösségi, illetve állami munka ígéretével emberséges, előzékeny magatartásra, az ősök és az idősebbek tiszteletére, kölcsönösen szabályok, korrekt, hierarchikus viszonyok alakítására ösztönöznek a konfucianizmus előírásai.

Az egyházak ugyanis komoly kihívást jelentenek a piac- és egyénközpontú közfelfogás számára, amely ritkán beszél a közjóról, s azt legszívesebben az egyéni döntések összegére redukálná. A vallásos hit gyakorlásának terepet adó egyházak közös küldetése azonban, hogy ápolják, erősítsék az emberi szolidaritást, s az államot a nyilvánosság szféráiban szüntelenül a közjóra, az emberi élet és méltóság védelmére serkentsék.

A munka fontosságának, az emberi méltósággal való szoros összefüggésének, a munkavállalók érdekvédelmének hang­súlyozása a pápai enciklikákban több, mint száz esztendeje van jelen. Az egyházak egyre inkább függetlenednek a politikai társadalomtól: nem fonódik egybe a vallási tanítás, a nemzeti identitás és az állampolgári tudat. Az egyetemes értékek fenntartása, erősítése érdekében végzett egyházi aktivitást viszont az állam – hagyományaira tekintettel, polgárai igényeinek megfelelően – elismeri. Az egyházakra nehezedő sokoldalú társadalmi nyomások és kihívások összességét értékelve helytállónak tartjuk azt a következtetést, miszerint hazánkban is elsősorban azok a vallások tarthatnak igényt közéleti szerepre - és azok képesek közéleti szerepet betölteni-, amelyek hittételeiknél és kulturális hagyományaiknál fogva kollektív azonosságtudattal rendelkeznek. A közösségi lét- és cselekvésformák erkölcsi értékét kiemelő egyházak ugyanis azok, amelyek választ keresnek a kor társadalmi méretű nehézségeire, és ezek megoldása érdekében mozgalmak, programok, akciók élére állnak és környezetükben szövetségest is keresnek.

Mindezekből kitűnik, hogy a fenntartható fejlődés igénye/követelménye a társadalmak intézményeinek, szervezeteinek, normáinak, politikusai törekvéseinek kényes egyensúlyán alapul.

Itt az ideje, hogy a fenyegető körülményeket az emberek, a társadalmak békéjéért, biztonságáért felelős államok és vezetőik felismerjék, hatásukat elhárítsák, vagy enyhítsék. Korszakunkban semmivel sem pótolható felelőssége van az államok vezetőinek: bölcsességük vagy belátásuk, együttműködési készségük sorsdöntő lehet. Tárgyalni kell, ugyanakkor erőt is kell mutatni. Egyszerre kell szövetséget kötni és elhatárolódni. Folyamatosan választani jó és rossz között. Ebben lehet támasz a stabil értékrend és a szabad akaratból fakadó felelősségtudat.

Dr. Kondorosi Ferenc egyetemi tanár