Világűr

Prof. Kondorosi Ferenc
egyetemi tanár

Még nincs, de igény lenne rá
Rendészet a világűrben


Ugye, nem meglepő, ha - mint az élet számos területén – a világűr jogi szabályozásában is egy magyar volt az első. Gál Gyula, a nemzetközi hírű világűrjogász 86 éves korában, 2012-ben hunyt el.

1964-ben (!) jelent meg a magyar nyelvű VILÁGŰRJOG című könyve. A nagyszerű tudós már akkor jól érzékelte, hogy a világűr „meghódítása”, az űrhajózás nem csupán technikai, hanem politikai, gazdasági, jogi kérdéseket is felvet.

Mint annyi életviszony esetében a fölöttünk levő levegő/légtér a római jog érdeklődését is kiváltotta. A Corpus Juris Civilis a levegő és az ég fogalmait a földhöz fűződő dologi jogokkal kapcsolatban érinti. A levegő a szabadon mozgó vízzel és a tengerrel együtt mindenki közös java. A római jog rendelkezései szerint a sírhoz nemcsak a hamvakat befogadó hely, hanem mindaz tartozik, ami az égig fölötte van.

Hosszú szakmai és tudományos viták előzték meg a légtérre és annak használatára vonatkozó nemzetközi egyezmények megkötését. A legnagyobb probléma a légtér és a világűr elhatárolása volt. Míg a légtér az államterület részét képezi, addig a világűrre egyetlen állam sem formálhat igényt.

A témát kutató tudósok szerint a világűr és a légtér között nincs éles határ, a levegő ugyan fokozatosan ritkul, de még a földről sok ezer km-re is találunk bizonyos gáznemű anyagokat, ezek azonban már bolygóközi gázok. A helyes teóriához az ún. Kármán –vonal áll a legközelebb- mutatott rá Nagy Károly a nemzetközi jog magyar óriása-, amely a következő elven alapul: a légtér felső határa ezen elv szerint az a magasság, ahol még a levegő felhajtó erejével közlekedő repülőgépek haladni tudnak. A repülőgépek közlekedéséhez valóban kell egy felhajtóerő, de a sebesség növelésével a magasság is növekszik. Elérhetünk azonban egy olyan ponthoz, amikor a levegő már olyan ritka, hogy annyira meg kell növelni a sebességet, hogy a gép eléri az első kozmikus sebességet (7km/sec) és így az időközben létrejövő röpítő erő következtében szárnyak nélkül is a levegőben marad.

Ez a vonal fizikailag meghatározható, s ezt Haley amerikai szakember 83 km magasságban jelölte meg, és a nagy amerikai, de magyar származású tudósról Kármán –vonalnak nevezte el.

A kérdés koránt sem elméleti jelentőségű: a közelmúlt magán-űrrepüléseinek megítélésénél különös szerepet kap.

A fentiekből már jól kitűnik, hogy a világűr helyzetére vonatkozó jogi szabályozás ugyanis-bármilyen furcsa vagy hihetetlen- megelőzte az űrhajózást. Az emberi gondolkodás sajátosságait tükrözi, hogy egyezményeket, nagy nemzetközi szerződéseket alkottak az államok a világűr helyzetére vonatkozóan. Az ENSZ 1950-ben hozta létre a Világűr Békés Felhasználásának Bizottságát, amelynek munkájában Magyarország is tevékenyen vett részt. Az elmúlt évtizedekben öt Világűr-Egyezmény született. Az 1967-ben elfogadott első világűr-egyezményt követően az űrhajósok mentéséről, az űrkutatással kapcsolatos felelősségről, az űrhajók regisztrálásáról született egyezmény, majd 1979-ben fogadták el az un. Hold-egyezményt. Ezek a szabályzások nem mentesek a patetikus megfogalmazásoktól, az űrhajós fogalmát és világűrjogi státuszát egy publicisztikai megfogalmazással jelzik, miszerint az űrhajós az „emberiség követe” („envoy of mankind”). Gál Gyula professzor mutatott rá egyik utolsó tanulmányában, miszerint űrhajókon és űrrepülőgépeken űrhajósok százai jártak már a világűrben, miközben megfeledkezünk arról, hogy az emberiség maga is egy gigantikus „space crew”, a föld-űrhajó legénysége, „természetes bioszérája: föld, víz és légkör alkotta életfenntartó rendszer”.

A magyar űrtevékenység sem jár gyermekcipőben. A mindentudó Wikipédia számol be róla, hogy 1946 február 6-ára tehető, amikor Bay Zoltán vezetésével egy kutatócsoport az első sikeres európai Hold-radar kísérletet tette. Ennek keretében sikerült kimutatniuk a Hold felé küldött radarhullámok visszaverődését.

1980-ban az Interkozmosz program részeként repült a Szojuz-36 űrhajóval Farkas Bertalan a Szaljut-6 Űrállomásra. A magyar űrhajós vitte magával először az űrbe a Pille nevű dózismérőt, amelyet azóta már többször használtak.

2024-ben vagy legkésőbb 2025 első felében ismét lesz magyar űrhajós, aki amerikai együttműködéssel fog eljutni a Nemzetközi Űrállomásra – jelentette be a minap Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter.

A miniszter szerint az űripar fejlesztése lendületet adhat a gazdasági növekedésnek, ezért a kormány egy 99 millió dolláros programot fogadott el, melynek keretében magyar űripari vállalatok és egyetemek fejleszthetnek telekommunikációs, földmegfigyelési, sugárzásmérő berendezéseket, amikkel a magyar űrhajós kísérleteket folytathat majd a Nemzetközi Űrállomás amerikai modulján. Az űrutazás tehát kutatási célokat szolgál majd; növeli Magyarország kedvező nemzetközi megítélését és alkalmas lesz arra is, hogy milliók nemzeti büszkeségét, önérzetét erősítse.

A világűrjog számos területe azonban jelentős hétköznapi erőfeszítéseket, folyamatos átfogó fejlesztést igényel. Elsősorban a környezetszennyezés elenni fellépés elengedhetetlen. A technikailag erre képes országok ugyanis reális lépésnek tartják a különösen veszélyes hulladékok világűrbe való szállítását. Természetesen jól tudjuk, hogy az ilyen magatartással szembeni fellépés lehetőségei rendkívül szerények. A felderítő műholdak felvételeinek nyilvánossága megelőző hatású lehet.

A világűr katonai célú felhasználása is újabb tilalmakat igényel, a jelenlegi nemzetközi szabályozás csak a nukleáris és más tömegpusztító fegyvereket száműzte a mesterséges holdak fedélzetéről és csak a Holdra és más égitestre mondta ki, hogy azok kizárólag békés célokra használhatók.

Sem a Holdon, sem más égitesten nem szerezhető tulajdonjog – és hangsúlyozzuk: a nemzetközi jog mai állása szerint – az egyre bővülő, egyre változatosabb formában megjelenő „magán űrprogramok” - nem irányulhatnak az „űrvagyon” privatizálására. Álláspontunk szerint az „űregyezmények” a magánűrhajókat, magánűrhajósokat is kötelezik. Pl. az űrhajót lajstromozó ország jogán keresztül.

Nem szóltunk még azokról, akik az égitestek kőzeteit kívánják felhasználni, s nem említettük azokat a romantikus lelkű embereket sem, akik egy-egy égitestet ajándékoznak szívük választottjának. De a római jog óta tudjuk, hogy „nemo plus juris…” – azaz senki több jogot nem adhat át, mint amennyivel rendelkezik. Innen is figyelmeztetjük az ábrándos lelkű  olvasóinkat, hogy bátran kacagják ki a nekik a Vénuszt vagy a Holdat (esetleg azok egy darabját) ajándékozni szándékozókat.

Világűr-rendészetre lenne tehát szükség, a megvalósítás esélyei viszont az érintett államok rövidlátó politikája miatt a minimálisnál is csekélyebbek.

 

2021.08.11.